Térey János - Asztalizene: Krisztián multja

Budapesten születtem egy átlagosnak mondható családba, legalábbis édesanyám mindig ezt mondta szerintem meg egyáltalán nem volt egy átlagos család. Ha jobban bele gondolok nem is létezik szerintem olyan hogy átlagos család, mert minden egyes család eltér egymástól mert más a multjuk mások a gondok valamint a hibák.
Édesanyám tanárnő volt, ráadásul matek tanár emiatt nagyon sokat várt volna el tőlem amiket nem tudtam teljesíteni bármenyire is igyekeztem. Nem nagyon volt már akkor sem túl nagy tehetségem a logikát igénylő vagy a tanulos tantárgyakhoz, de erre majd még visszatérek.
Édesapámról nincsen sok emlékem, hol megjelent hol pedig eltünt és sosem tudtam hogy hova ment és a mai napig nem tudom de lehet jobb is így már.
Már egészen kiskoromtól kezdve a lányokkal játszottam, a kedvenc játékom a babázás volt. Volt amikor a fiúk hívtak focizni de nem nagyon vonzott a dolog mert számomra a foci túl erőszakos volt. Édesanyám szerencsére viccelődésel elintézte mindig ezt a dolgot, "legalább nem kell annyit mosnom rá" aminek a fele sem volt igaz mert a legtöbb sráccal elentétben én mindig nagyon tiszta és illatos ruhákban szerettem járni, meg annyit időztem mindig a készülödésel hogy azt még a lány barátaim is csodálkozva néztek rám.
Sokáig nem tudtam mivel szeretnék foglalkozni mert úgy éreztem semmiben nem vagyok jó. Azomban az egyik nap az egyik lány barátom megmutatta hogy miket rajzolt és nagyon tetszettek és nagyon jól eltársalogtunk a művészetekről, majd elhivott egy rajzos technikás foglalkozásra amire ö már régota járt és nagyon tetszett, egyszerűen lenyügöztek azok a finom aprólékos munkák és van is hozzá türelmem. Amikor haza értem akkor édesanyámnak boldogan meséltem el hogy tudom hogy mivel szeretnék foglalkozni, valamilyen művészettel, aztán az élet úgy hozta hogy designer lettem de nem nagyon tudom hogy miért pont azt választottam, egyszerűen tetszett.
Ahogy telt az idő a kortársaimtól jött a nyomás hogy menjek és szerezzek már egy barátnőt, meg sok srác nem értette hogy ennyi lány vesz körül és egyikük sem vált ki belőlem semmi komolyabbat a barátságnál, azt hittem velem van a baj nem értettem mi van velem.
A srácok már nem barátkoztak volna velem ha akartam volna már akkor sem, mert nem tudták feldolgozni hogy engem a művészetek érdekelnek és ahogy ők fogalmaztak azon sem lepődnének meg ha szoknyában jöttem volna be valamelyik nap az iskolába mert annyira nőiesnek tartottak.
Egyik irodalom órán beszélgetünk Szapphóról aki egy görög költő volt vagy valami ilyesmi és valahogy hozzá kapcsolodik a leszbikus elnevezés. Nem emlékszem ezekre mert mindig rajzolgattam és sosem figyeltem a tanárra. Azon az orán szembesültem a homoszexualittás létezésével, ahogy sok osztálytársam is. Onantól kezdve a fiú osztálytársaim nem hagytak békén emiatt, ami akkor fájt de már nem bánok mert elgondolkodtattak hogy igen velem ez a helyzet és amikor beismertem akkor meglepödtek és nem tudták hogy hogyan kezeljék.
Idővel minden a helyére került. Most egy komoly kapcsolatban élek egy közös lakásban a párommal Buda egy gazdag negyedében. Hiába indultam olyan mélyről, de eltudtam érni az álmaim és emiatt büszke vagyok magamra.